A szívem mintha megszakadna...

Zene: Theme Of Rain

Fekete Anemona-m... "Csóklehelet remeg a kézen, emléke egy semmiség-pillanatnak..." Miért teszed ezt velem? Annyira szeretnélek látni... de nem találkozunk- soha többet.
Egy képet néztem. Nem látomás volt. Tisztán láttam magam előtt. Mondhatni, inkább egy gondolat. Ketten, egymás mellett, mosolyogva, egy szerelmespár... a kép nem létezik. Nem vagyunk szerelmespár. Soha nem is leszünk. Mert úgy tűnik, én nem lehetek boldog. Ez afféle luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Úgyhogy maradnak a Kirkegaard meg Csehov-elméletek...
Talán az egész csak amiatt volt, mert a Vénusz épp a Vízöntő jegyében járt. Olyan vonzalmat éreztem, mely szinte szétvetett. Szinte meg lehetett érinteni a forró levegőt, mely körbelengett kettőnket, mikor kerülgettük egymás, vagy megálltunk beszélgetni. Mintha az egész terem is megállt volna egy pillanatra és csak minket figyelt volna. Vagy az egész eltűnt és csak mi ketten voltunk az érzelmek egy olyan felsőbb univerzumában, ahol nincs levegő, nincs idő, se tér, se fény, se hang, se kép- csak az érzet.
Nem kellett volna megijednem. Az egész az én hibám. Nem kellene félnem attól, hogy te vagy a TÖKÉLETES... sajnálom, hogy elrontottam. Talán csak másodperceken múlott a dolog. Hiába, az időzítés gyakran a gyengém. Viszont az ígéreted, az megmaradt. Tisztán emlékszem rá. Nekem nincs lehetőségem több, hogy keresselek. Neked van. Attól függ, élsz -e vele. Miért is tennéd?...
Utolsó reményem is tűnni látszik, végső bástyáim leomlanak, a romok közt ragadok fény és cél nélkül. Ez vagyok én, egy rakás szerencsétlenség. Egy apró libbenés, s leomlik a kártyavár. Mindíg ez van. Most is, leomlott. De nem folytatom az életet. Itt akarok maradni ebben a világban, ahol minden pillanatban láthatlak, itt, a kripta közepén. Nem lépek tovább, nem akarom az életet. Az emlékeim akarom, a gondolataim, két csodás fekete hollót. Téged akarlak. S mivel csak -e kettő vagy nekem, csak ezt fogadom el az élettől...