Eső szántja a késő nyári mezőt
Nem ígér már kalászt, télre
Takaróba bújik félve;
Vége van már, vége.
Nem telt el két hét azóta, hogy
Napból csordult lángban égve
Arany tükröt tett az égre;
Vége van már, vége.
Őszi széllel, új esővel új köpeny.
Varjak kárognak a rétre.
Fagy-virágok hullnak térdre.
Vége van már, vége…
… bárki is légy, bárhol is jársz. Én gondolok rád. Szemem nyögi szívem sóhaját. Minden percben várom, hogy te is gondolj énreám. Még nem ismerlek, új szerelem, de tudom, hogy létezel. Valahol most te is sétálsz, de vajon gondolsz rám? Nem tudod, ki vagyok és én sem tudom, ki vagy. Nem ismerlek, mégis széttéped józanságom iratait. Sós tenger mellett akarlak megvárni, vagy egy erdőben, ott, ahol tisztán ragyog az ég és reánk süt a nap – ott akarom, hogy megtaláljalak. Én most is gondolok rád, bárki is légy, bárhol is járj. Érzem, hogy létezel. Létezned kell, mert ha nem vagy, abba belehalok… erre teremtettem, én csak szeretni akarok…
Üres kézzel jöttem tehozzád, üres kézzel mentem is el.
Nem vártam semmit, nem adtam, nem kaptam.
Így nem érhetett csalódás.
Tenyerem a semmi súlya alatt nehéz.
Álom nélkül az élet boldog halál.
Hiszek a semmiben, mi nem változik, mi kopár legelőkre vezet engem… botod, pásztorbotod, nem vígasztal engem…
Ütemre kattan a szív, ütemre kattan a gép. Fordul a fogaskerék, táncra perdül a báli fergeteg. Felvillan a vér, felvillan a lomb, felvillan az víz és felvillan a nap. Fényáradatban úszik a hamis tükörterem. Néha egy pillanatra megáll pihenni a súlyos vasakarat, addig beszédbe elegyednek a finom estélyik és a büszke frakkok. Utána újra táncra perdül minden kar, s átöleli partnerét; minden működik egy gombnyomásra – pszinopszis az ideghálón: most balra lépj, most jobbra lépj…
A gyár olyan, mint egy bálterem, az emberek a gépek. Fémtestük bűzös kipárolgása, akár a hús-vér, izzadó és cigarettafüstöt lehelő embereké. A füstből felhő lesz, a táncból pedig álom. Azt hiszed valós volt, hogy valaki megcsókolt – pedig ez csak a program része. Azt kell tennie minden robotkarnak, amit az ember parancsol. S azt kell tennie minden embernek, amit az élet parancsol.
A fény részecske és hullám.
Nehéz megérteni, hogyan lehet valami egyszerre két dolog.
A nő is egyszerre mindkettő: részecske és hullám.
Hullám, amikor látod, hogy lehajol…
… s kiemel egy kagylót a tengerből .
Érzed a szépségét, ahogy áthalad a testeden, mint az elektromos áram...
Részecske, mikor haja gyengéden végigsöpri arcodat…
… és tenyere a tiédbe simul.
A gyermek is részecske és hullám.
Hullám, mikor fájdalmának hangjai beléd nyilallnak…
… és elfordítanak téged önmagadtól…
… és részecske, mikor a doktor a kezében tart egy csecsemőt…
… egy kis tükröt…
A nő, a gyermek és a fény egyszerre két dolog.
Egy részecske.
Egy hullám.
Visszapattannak a szilárd felületről és megvilágítanak minden sarkot.
Nélkülük minden sokkal sötétebb lenne.
Hozzábújnék a hajnalhoz, s megnyugvásért könyörögve suttognék vállába hűs imát.
Angyalként csókolgatja arcom a felkelő nap narancs fénye, majd végigkúszik testemen tüzes szerelmének minden vágy-sóhaja.
Szeretném neki elmondani, mi bánt. Szeretném tenyerébe temetni arcom, s sírva üvölteni, hogy mentsen meg, hogy vigyen el engem innen.
Hozzábújnék a hajnalhoz, fényében az angyalhoz, megváltásért, bocsánatért dalolnék neki hűs énekeket egy szebb jövőről.
Igen, én hozzábújnék a hajnalhoz és átölelném, vele az egész világmindenséget. Megcsókolnám rőt ajkait, megmutatnám, hogy én is képes vagyok szeretni!… De vajon a hajnal visszacsókolna?
Van egy mindennapi mirákulum. A cseresznyefa mindennapi csodája, mely mellett elmegyünk és olyan természetesnek vesszük, mint a levegőt – holott az is szent és megmagyarázhatatlan.
A cseresznyefa elhullajtja szirmait, ez a tavaszi hó. A cseresznyefa levedli ruháját, odaadja szépségét és illatát gyermekeiért, akiket mi felfalunk, mint Zeusz a fiait. És mindezt azért, hogy télen megvetve nézzük kopár, durva ágait.
A cseresznyefa csodája láthatatlan, mert jól eldugták. Pontosan a szemeink elé. Ott sosem találjuk meg. Ott sosem találunk meg egyetlen hétköznapi csodát sem.
Csukott szemmel járunk, mereven, mint aki karót nyelt. Csak azt nézzük, amit mondanak, amit tudunk, hogy néznünk kell. De sohasem figyelünk. Pedig az élet, minden gyönyörével együtt tálcán kínálja fel önmagát. Meg kell tanulnunk hát élvezni.
Néha az is elég, ha elhiszed, hogy van tovább, ha elhiszed, hogy érdemes. Mert van tovább.
Az emberi élet utazás, néha sűrű ködön át, a cél ismeretlen. Néha megállunk gyönyörködni mindennapi csodákban, néha csak az elsuhanó tájat figyeljük. Oly aprók vagyunk. Meghalunk és a világ észre sem veszi. Tovább kell menni az úton, ez egy életre elég. Ha örökre egy helyen maradsz, a hely lassan kiszökik alólad. Mert forog a föld, s vele mozog minden ami él. Az egyetlen, ami örökké a tiéd marad, azok az emlékeid.
Fortune teller that says maybe you will go to hell.
But I'm not scared at all.”
Érméket dobunk a kútba, megváltani egy kívánságot; érméket dobunk a szökőkútba, a vízesésbe ugyanezért. Kívánságért, szerencséért. Ma én is bedobok egy érmét. És azt kívánom.
Gyönyörű videó. Ahányszor csak megnézem, a szívem szakad meg tőle. Csodálatos szöveg, zene és a videó is. Az egyéni mondanivaló pedig a legfélelmetesebb.
Nekem mindig az éhező afrikai gyermekek jutnak eszembe, az őserdőkben élő nomád törzsek, kiirtott esőerdők és a bolygó minden bajával. Régebben gondolkodtam rajta, hogy elmennék önkéntesnek Afrikába. De túl gyáva és erőtlen vagyok ehhez. Marad a gondolkodás, a szívszakítás és a sajnálkozás. De a sajnálkozás még nem segített senkin. Nem lakatott jól senkit. Nem mentett meg törzseket, fákat. A sajnálkozás eddig még semmit sem tett az emberiségért.