Felhőgyár

Ütemre kattan a szív, ütemre kattan a gép. Fordul a fogaskerék, táncra perdül a báli fergeteg. Felvillan a vér, felvillan a lomb, felvillan az víz és felvillan a nap. Fényáradatban úszik a hamis tükörterem.  Néha egy pillanatra megáll pihenni a súlyos vasakarat, addig beszédbe elegyednek a finom estélyik és a büszke frakkok. Utána újra táncra perdül minden kar, s átöleli partnerét; minden működik egy gombnyomásra – pszinopszis az ideghálón: most balra lépj, most jobbra lépj…
A gyár olyan, mint egy bálterem, az emberek a gépek. Fémtestük bűzös kipárolgása, akár a hús-vér, izzadó és cigarettafüstöt lehelő embereké. A füstből felhő lesz, a táncból pedig álom. Azt hiszed valós volt, hogy valaki megcsókolt – pedig ez csak a program része. Azt kell tennie minden robotkarnak, amit az ember parancsol. S azt kell tennie minden embernek, amit az élet parancsol.