Üres kézzel jöttem tehozzád, üres kézzel mentem is el.
Nem vártam semmit, nem adtam, nem kaptam.
Így nem érhetett csalódás.
Tenyerem a semmi súlya alatt nehéz.
Álom nélkül az élet boldog halál.
Hiszek a semmiben, mi nem változik, mi kopár legelőkre vezet engem… botod, pásztorbotod, nem vígasztal engem…
Ütemre kattan a szív, ütemre kattan a gép. Fordul a fogaskerék, táncra perdül a báli fergeteg. Felvillan a vér, felvillan a lomb, felvillan az víz és felvillan a nap. Fényáradatban úszik a hamis tükörterem. Néha egy pillanatra megáll pihenni a súlyos vasakarat, addig beszédbe elegyednek a finom estélyik és a büszke frakkok. Utána újra táncra perdül minden kar, s átöleli partnerét; minden működik egy gombnyomásra – pszinopszis az ideghálón: most balra lépj, most jobbra lépj…
A gyár olyan, mint egy bálterem, az emberek a gépek. Fémtestük bűzös kipárolgása, akár a hús-vér, izzadó és cigarettafüstöt lehelő embereké. A füstből felhő lesz, a táncból pedig álom. Azt hiszed valós volt, hogy valaki megcsókolt – pedig ez csak a program része. Azt kell tennie minden robotkarnak, amit az ember parancsol. S azt kell tennie minden embernek, amit az élet parancsol.
A fény részecske és hullám.
Nehéz megérteni, hogyan lehet valami egyszerre két dolog.
A nő is egyszerre mindkettő: részecske és hullám.
Hullám, amikor látod, hogy lehajol…
… s kiemel egy kagylót a tengerből .
Érzed a szépségét, ahogy áthalad a testeden, mint az elektromos áram...
Részecske, mikor haja gyengéden végigsöpri arcodat…
… és tenyere a tiédbe simul.
A gyermek is részecske és hullám.
Hullám, mikor fájdalmának hangjai beléd nyilallnak…
… és elfordítanak téged önmagadtól…
… és részecske, mikor a doktor a kezében tart egy csecsemőt…
… egy kis tükröt…
A nő, a gyermek és a fény egyszerre két dolog.
Egy részecske.
Egy hullám.
Visszapattannak a szilárd felületről és megvilágítanak minden sarkot.
Nélkülük minden sokkal sötétebb lenne.
