… mint az óceán.
És tudod mi mély még?
A szakadék.
A sötétség.
Az álom.
Szeretnék belemerülni a földi kékbe, ha már az égibe nem lehet. Pergő vízharmat arcomon, tejfehér fellő szemem tükrében.
És tudod mi mély még?
A szerelem.
… és tudod mi sós még?
Az izzadság.
És a könny.
Hozzábújnék a hajnalhoz, s megnyugvásért könyörögve suttognék vállába hűs imát.
Angyalként csókolgatja arcom a felkelő nap narancs fénye, majd végigkúszik testemen tüzes szerelmének minden vágy-sóhaja.
Szeretném neki elmondani, mi bánt. Szeretném tenyerébe temetni arcom, s sírva üvölteni, hogy mentsen meg, hogy vigyen el engem innen.
Hozzábújnék a hajnalhoz, fényében az angyalhoz, megváltásért, bocsánatért dalolnék neki hűs énekeket egy szebb jövőről.
Igen, én hozzábújnék a hajnalhoz és átölelném, vele az egész világmindenséget. Megcsókolnám rőt ajkait, megmutatnám, hogy én is képes vagyok szeretni!… De vajon a hajnal visszacsókolna?
Van egy mindennapi mirákulum. A cseresznyefa mindennapi csodája, mely mellett elmegyünk és olyan természetesnek vesszük, mint a levegőt – holott az is szent és megmagyarázhatatlan.
A cseresznyefa elhullajtja szirmait, ez a tavaszi hó. A cseresznyefa levedli ruháját, odaadja szépségét és illatát gyermekeiért, akiket mi felfalunk, mint Zeusz a fiait. És mindezt azért, hogy télen megvetve nézzük kopár, durva ágait.
A cseresznyefa csodája láthatatlan, mert jól eldugták. Pontosan a szemeink elé. Ott sosem találjuk meg. Ott sosem találunk meg egyetlen hétköznapi csodát sem.
Csukott szemmel járunk, mereven, mint aki karót nyelt. Csak azt nézzük, amit mondanak, amit tudunk, hogy néznünk kell. De sohasem figyelünk. Pedig az élet, minden gyönyörével együtt tálcán kínálja fel önmagát. Meg kell tanulnunk hát élvezni.
Néha az is elég, ha elhiszed, hogy van tovább, ha elhiszed, hogy érdemes. Mert van tovább.
Az emberi élet utazás, néha sűrű ködön át, a cél ismeretlen. Néha megállunk gyönyörködni mindennapi csodákban, néha csak az elsuhanó tájat figyeljük. Oly aprók vagyunk. Meghalunk és a világ észre sem veszi. Tovább kell menni az úton, ez egy életre elég. Ha örökre egy helyen maradsz, a hely lassan kiszökik alólad. Mert forog a föld, s vele mozog minden ami él. Az egyetlen, ami örökké a tiéd marad, azok az emlékeid.
