Mese

Fel tudom -e takarítani ezt a mocskot? Tűnődtem csendben, szürke város szürkébb utcáin, legszürkébb fellegű eső zuhanya alatt. Minden esőcsepp úgy simogatott, mint egy hideg szerető.
Hiába, fagyos eme szív.
Valakinek akkor is el kéne takarítania ezt a merő bűzös szemetet.
Különösebb bajom nincs a várossal, sőt még szeretem is.
És tehetetlen az ember, tehetetlen az én. Mintha millió darabra akart volna hullani az idő. Képzeletben egy vágytól égő kályha meleg lánggyermekei, álmomban egy pár macskaszem. És testi valómban szennyes fényáradatban.
Valahol, a semmi mindenében...
Annyira fájt már a nyakam, mintha az izmaim szét akarnák feszíteni a bőrt rajta, s szép lassan megnyúzni egész önmagam.
Biztos elaludtam...
Vagy csak túl sokáig néztem a földön kusza létükért vonagló gilisztákat? Újabb gondolatszál szállta meg elmém; mennyivel szebb lenne ez a mese, ha zöld lombok alatt sétálnék szelíden... mennyivel létszerűbb s mennyire nyár- mert hozzátartozik a zöldelléshez.
Hiába már. Fagyos eme szív.
Álmomban dobog újra, pillái remegésére, pupillája rángására. Fel is olvad talán. Mámorban vagy melegben? Édes mindegy neki. Villogó, zöld szemek. Zöld lombok. S mennyivel egyszerűbb lenne kevésbé ködösen s titokzatosan írni.
Nomen est omen. A tett halála a várakozás. De még van egy kis időm.