Az új évre

Ébredek. Érzem e reggel korai súlyát szememen, elmémen, egész testemen. Álomittas egész lényem. Kinézve az ablakon ismét a szürke, eső-szemű város néz vissza reám. Pont, mint egy évvel ezelőtt.
Egyedül vagyok itthon, csupán kishúgom szelíd szuszogása töri meg a pokoli csendet. Ő még képes lenne rá, hogy álomként fogja fel egy év elteltét.
Csak egy pillantás az órára, s a dátumon is önkéntelenül megakad a szemem. December 31. Az a nap, aminek gyengéd ölelésében, egyetlen percében olvad össze a vég és a kezdet. Elgondolkodom; számít -e valamit? Történt -e valami kolosszális ebben az évben, aminek tört fényű emlékével büszkén lezárhatom? Persze, gyönge emlékeket, szép, de korántsem számító emlékeket találok magamban, körülöttem.
Holnap már egy új év ébreszt. De változik -e majd valami? Ugyanolyan magányos és összetört leszek, ugyanúgy maszkabál lesz az életem, ugyanazok fognak körbevenni; hogy hol a sárba tiporjanak, hol a mennybe emeljenek. Semmi olyasmi nem történt s nem is fog velem (lassan így érzem), amivel büszkén mondhatom: igen, nagyszerű évet hagyok magam mögött!
Csak egy vagyok a rengeteg ember közt, én sem csinálok semmit. Magam semmitmondó szenvedésében vonagló életem felett nem tudok felmutatni hatalmas dicsfényű dolgokat. És ez a szomorú.
Tavaly s tavalyelőtt, hiába volt éles szemem a bánatra, a mai napban csak a szórakozást láttam. Ma pedig egy összegzést, mely tele van lemondással. A szobám így reggelre siralomház.
Persze, másnak nem tűnik fel. Nem tűnhet fel, nem engedem. Csak beblogolom ide csendben, hogy holnapra már ez is csak egy elfeledett bejegyzés legyen, melyet csak hosszas keresgélés után lehet megtalálni az archívumban. Virtuális szemét.
Mindehhez zene: Kimnowak - Gyémánt