Álmodom
Tél közepe lehetett. Épp az iskolából tartottam hazafelé, ürességgel szívemben. Láthatatlan könnyek csordultak végig szívemen. Olyan szomorú voltam, mint még talán soha. Kinéztem a busz ablakán, de nem láttam mást, csak a kopár, szürke város nyögéseit az ég felé. Mit tegyek, merre húz a szívem? Tán magam sem tudom. A fejem a hideg üvegnek támasztottam. A testemből menekülő lég rajta hagyta végakaratát, egy párafoltban. Minden kilégzésem nyomán nőttön-nőtt a homályos folt. Halál előtti összeterelt sóhaj.
Lehunytam a szemem. Van –e gyógyír erre a név nélküli fájdalomra? Nyújthat –e enyhülést zord utamra az otthon melege?... hisz oly messze van még… Lehunytam a szemem. Nem esett jól elveszteni a szemem világát. Felfordult a gyomrom, de összeszorított fogakkal tűrtem.
- Hazaérek, mindjárt…
Álomba szenderültem.
Elevenen elégve címmel nemrég nekifogtam egy novellának. Ez az első része.
Kaptok muzsikát is ma :) Zene: Porcupine Tree - Buying New Soul
2 megjegyzés:
kíváncsian várom a folytatást!(:
üdvözlettel:
m
Én is várom a folytatást. Szépen és fájdalmasan írsz
Megjegyzés küldése