Az én kis börtönöm...

Az én szobám, az én kis börtönöm. Halott és üres. Minden sarokban csend honol, levegő sem jut be a csukott ablakon. Borzongató félhomály, a fényt igyekszem kizárni. Egyébként pedig, amúgy sincs túl nagy fény kint, csak szürkeség. Fárasztó, lehangoló és méla szürkeség. Mindenütt bánattal súlyt.
Lehetetlen helyzet elé állítottak, mert szerelmem megbocsátott nekem. Álomvilág súlyos vaskapui nyikorogva nyíltak... aztán rámcsapták szobám ajtaját.
-Itt maradsz, egyedül, nem álmodsz, nem leszel boldog!
Aztán heveder hasadt a hajnallal... és felébredtem. Elkezdődött egy új nap. Átöleltem egy fehér tigrist, mely minden éjjel vigyáz rám és minden éjjel őt ölelem, minta az egyetlen társam lenne... s valóban, itt talán ő az egyetlen társam. Valahol az ő lelke is él és teszi a dolgát és talán rám is gondol. Talán mosolyog is éppen...
De az én szobám, az én kis börtönöm mind szürkével van tele, minden sarokban ott bujkál az elmúlás. Párnáim közt szunnyad a lehetetlen béke, egy biztos pont, a fehér tigris mellett, csábít és hívogat, hogy szunnyadjak vele egy kicsit.
De nem tehetem, mert a szobám levegője súlyos tudományokkal van tele, ezt készítem percről percre s ezt lélegzem be. Akár egy gép, melynek súlyos fogaskerekei már csak megszokásból kattognak ugyanazon monoton ritmusra.