Önző...

Hát ennyi. Önző lettem. Én, akibe még az anyja is azt próbálja belenevelni, hogy kicsit legyen önzőbb, mert így mindenki ki fogja használni. De valaki szerint önző vagyok... hát köszönöm szépen kurva jól esett tényleg. Azért még szeretlek, akkor is, ha ilyen mérhetetlenül önző vagyok... pff... ezeket a beszólogatásokat tudjátok nem bírom. Mármint azokat, amiknek semmi valóságalapja nincs. Hát jó. Az a baj, hogy túlságosan szeretem, ezért még azt is elviselem, hogy önzőnek titulál... és tudom, hogy el fogja olvasni és ki fog akadni. Lehet letiltom a blogomról. Végülis... ő nem írja már az övét, amit jobbára csak én olvastam. Nem engedi, hogy belelássak, hogy megismerjem, hogy tudjam mire mit reagál és mi a helyzet. Nekem miért kéne? Talán mert olyan önző vagyok?... Lássuk be ennek semmi értelme. Nem tudom mi lesz, csak azt tudom, hogy mindezek ellenére rohadtul szeretem. Pedig ugyanúgy ki fog használni, mint az a legtöbb rohadék ember az életemben. Látom előre. De hát... csak tessék. Leszarom, nem érdekel, kész. Csá.

Volna mit írnom másról, ezer más dologról is. De az a helyzet, hogy holtfáradt vagyok. És ma egész nap szomorú voltam és marta a gyomrom a keserű ideg... mert ha ő engem önzőnek lát... ki tudja mit lát még bennem ami nem én vagyok... sajnálom, ezt muszály volt leírni. Én elfogadom és szeretem őt a hibáival együtt is. Tudom, hogy egy kicsit mamlasz... de ez van, én őt nem akarom átformálni, tőlem ő szabadságot kap. Mi több, nem szólogatok be neki. Tudom, hogy sokat rinyálok... meg nyafogok, nyavalygok... és ettől vagyok olyan kibaszottul önző? Ismerj már meg végre és fogadj el! Mert jgy, hogy elbeszélünk egymás mellett és nem azt tesszük, amit kéne és helyes... nem lesz minden rendben. Sőt, most sem jó ez így. Tudom, hogy a megismerési folyamat hosszadalmas, lassú... de talán nem kéne fél év után kijelenteni, hogy önző vagyok... szerintem nekem van igazam, de mind1. Ezt is csak csendben merem mondani, csak most az idegességemben leírom. Basszus hát el tudja képzelni hogy egy-egy ilyen szavával mit indít el bennem?

Tisztában vagyok vele és látom, mekkora csődtömeg vagyok, hogy temérdek hibám és rossz tulajdonságom van és hogy nem is vagyok úgy igazán szerethető ember... de ő valamiért mindig azt mondja hogy szeret. Nos, az ilyenek, mint pl. ma ez, megannyi kérdőjelet vonnak maguk után. Tudod mit? Legközelebb akkor mondd ki a mágikus szót ("szeretlek"), ha komolyan is gondolod és elfogadsz ezzel a kurva nagy önzőségemmel együtt. Nekem mindegy, hogy holnap mondod ki, vagy húsz év múlva. De elegem van abból, hogy vakon élek a világban. Mindennel kapcsolatban.

Néha annyira egyedül érzem magam... melletted... és most is... annyi gondolat és érzés kavarog a fejemben, ami a fáradtságtól már lekonyul és nagyon fáj... a szívem bánattal van tele, úgy érzem, megbántottak megint... pont te, akitől ezt nem várnám... talán az kéne, hogy támogass, mindenben. El tudod te képzelni, milyen lesz a koncerten a füstös barátaim között kibírni cigi nélkül? Hogy milyen durva lesz stresszhelyzetben nem rágyújtani? Tudod mit, én már régóta tudom, hogy nem érdekel, akkor is ki fogom bírni... érted, miattad. Sőt asszem már leget beáldoztam ezért a kapcsolatért, én már bizonyítottam és abban is bizonyosságot nyertem, hogy megér és veled megy, minden működik. És te? Beszólsz nekem egy olyat, hogy önző vagyok. Tudod, néha gondolhatnál arra is, hogy mi mindent megteszek érted. De úgy látszik, ez nem megy. Akkor ki is az önző? Nem, te biztos nem. Ahhoz elég jól ismerlek, hogy tudjam, nem vagy az. Látod én nem hordok össze minden szart, pedig most legszívesebben olyan dolgokat vágnék a fejedhez, amiket meg sem érdemelsz. De nem teszem. Franc tudja miért.

Tudom, hogy nem kérhetem, hogy ne bánts, mert engem nagyon könnyű megbántani. Csak arra kérlek szólj, mielőtt (nagyon) fájni fog... [by the child me]