Séta

El kellene sétálni néha úgy érzem. Elsétálni, megvédeni magam a szavaktól, a tettektől, el, el. Nem futni, csak lassan, csendesen sétálni, nyugodtan, amilyennek tartom magam. Otthagyni a néha annyira kiborító helyzeteket, azt, hogy nem vesznek komolyan, azt, hogy senki sem ismer úgy igazán és talán senki sem akar megismerni. Elsétálni egy napfényes délután, mosolyogva. Bekopogni szerelmem ajtaján, hogy sétáljunk együtt. Ki a világból, el a messzeségbe, el, el. Kézen fogva azzal, az egyetlennel, aki megértené és sétálna velem egy jó hosszút, el, el. De félúton elerednének a könnyeim, megállnék, aláhullnék a porba, könnyeim után s vissza akarnék fordulni, vissza a rendezett és szép életembe, a biztos életembe, ami néha piszokul fáj. És vissza is fordulnék. Mert nincs bennem akarat, nem tudnám itt hagyni az életem, az állandóságot, a rendet, még egy sétáért sem. Csak az út pora piros cipellőimen emlékeztetne arra, hogy meg akartam tenni. Hogy el akartam sétálni. Tudom, hogy ha a félúton, a holtponton továbblendülnék, sétálhatnék tovább a messzeségbe, kézenfogva szerelmemmel, el, el. De a holtpontokat nem szoktam túlélni. Általában nem. Így hát marad az itthon töltött vasárnap délután, túlélem séta, friss levegő és magányos édeskettes nélkül. Mert mindíg túlélem. És ez azért lássuk be, elég szomorú...