Amerikai álom.

Zene: Latika's theme (Slumdog Millionaire soundtrack)

Senkit nem lehet hibáztatni azért, mert szerelmes. Ez az élet legtisztább forrása, ez vezet a boldogsághoz. Roppant szentimentális személyiségemnek köszönhetően a következő bejegyzést egyesek nevezhetik csöpögősnek, nyálasnak... de olvasni nem elég. Talán mindent túlbonyolítok, de az én blogom érezni kell és elfogadni, nem szeretni. Magammal is így vagyok. Elég ha elfogadnak. A szeretet- az luxus. Mégis mindenkinek jár. A szerelem pedig megfoghatatlan... senki sem birtokolhatja.

Régebben Csehov-elméletekből éltem. A legtöbb általam kedvelt filozofikus gondolathoz hasonlóan ez is arra alapszik, hogy az ember sosem lehet boldog. Csehov szerint csak a művész élheti meg, akit csak a munkája éltet. A halandó és középszerű ember sosem találja meg a boldogság kincsét, a szerelem miatt. Mert szerelmes. És az érés a boldogsággal szöges ellentétben áll. A képlet tehát egyszerű. Szerelemmel nem boldogulunk (személyes toldás: de anélkül sem).

Lehet, hogy hosszabb időintervallumon keresztül a tapasztalat Csehov-ot, Ady-t (szerelem=küzdelem, ami nem éppen a boldgoság szinonimája) és a hasonló gondolkodású nagy embereket igazolja. Én csak egy kis senki vagyok, labilis az életem, az érzelmeim percenként változnak, szörnyen hangulatember vagyok, gondolati és szentimentális... s gyakran egyetértek velük. Viszont gyengébb pillanataimban úgy érzem, egy percnyi tiszta, megélt érzésért évszázadokig bevállalnám a gyötrődést. Csak egy percig a maga gyönyörében átélhessem...

Gondolatok, emlékképek, ábrándok cikáznak a fejemben. Rengeteg, mind csak apróság. Életem szerelméről bevillanó képek... kettesben töltött, hangulatos percek...
Az ágyban fekszünk, bevilágít nap, reggel van már. S én nézem, ahogy csendben szuszog mellettem. Lassan kinyitja szemeit, s fáradtan rám mosolyog. Vagy mikor komolyan tekint rám folyékony smaragdként csillogó csodaszép szemeivel... mikor egy engedetlen hajtincs az arcába hullik... mikor édesen elneveti magát s behunyja a szemét... mikor reám vár... ezekért a pillanatokért eladnám világom.
Mikor keze félénken kezemért nyúl s csókot lehet rá; szűzi csókot. Vagy ugyanilyet az arcomra- az a fajta, amelynél az ember csak a tiszta kedvességet érzi, nem a lángoló vágyat, hanem a hamisíthatatlan szeretetet. Az ember lehunyja két szemét s évekig nyújtja ezt az egy villanásnyi időt. Mezítláb szaladgálni a fűben, mint két őszinte mosolyú gyermek; meleget adó ölelésben nézni a napfelkeltét valahol kint a világban... összeölelkezve várni, mikor vonja be az eget a nap aranyos sugara, s tölti fel a körülüttünk elrohanó világot élettel és reménnyel. Ezekért a pillnataokért eladnám lelkem...
Összebújva, az ablakon át nézni az esőt, s egy szót sem szólni, csak várni, csendben, egymás mellett. Naplementében sétálni, kézenfogva, csevegni kis dolgokról, nagy dolgokról... lágyan vibráló gyertyafényben táncolni (bár ez nem vall rám, nem is tudok táncolni), lassan, kiélvezve a dallamot és a nyugalmas romantikát. Fűben feküdni, vicces perceket, számtalan őszinte nevetést megélni vele... csókolózni esőben, s holdvilágos éjjel, egész éjjel az utcákat róni, céltalanul, nyári éjszakában elmerengve, együtt... sátrazni, túrázni, erdőt járni; egymásnak támaszkodva, háttal egy könyvet bújni, s közben érezni, hogy a legfontosabb az életben, itt ül, hátamnak vetett háttal... minden vele töltött pillanatért az életem sem lehet túl nagy ár!...

Képek, mind-mind csak apróságok, mégis, ezek aranyozzák be igazán az ember életét. Igazi Hollywood-i filmes túlkapások, amelyek valóságosak. Azt mondják rájuk, csak a mesékben és a filmekben léteznek. Amerikai álom... pedig ha odafigyelünk rájuk, rájövünk, hogy ezek az apróságok- nincs is ezeknél fontosabb. S ha mesélsz róluk, akárkinek, nem tudod elég átéléssel elbeszélni. Mert amit érzel, nem tudod kifejezni s nem tudod megosztani másokkal. Pedig ez az ember leghőbb vágya megosztani, valakivel. Mindegy kivel, csak átadni egy szeletet a szentimentális boldogságunkból.

Egyesek most biztos giccsesnek tartják ezt a bejegyzést. De csak ennyi marad belőlem. Egy végletekig romantikus lélek memoárja. És a sosem múló érzelmek repertoárjaként elkönyvelt "Amerikai álom" című bejegyzés, ahol egy apró töredékét csak, igaz, de képes voltam leírni, amit érzek. Megosztani, mindenkivel. Hisz így is lehet élni. Zárt dióhéj nélkül. Kár, hogy erre csak most jövök rá...