Mese #2

Zene: The sixth station

Sötét volt. Este, éjszaka. A vonatfülke lámpája koszos, sárgás fényt kölcsönzött a bánat-út embereinek. Az út megtette a hatását. Mindenki üres lélekkel, csendben ült saját fülkéjében. Csak a vonat zaját lehetett hallani. És a belül felsikoltó gondolatokat. Mindenki hazafelé tartott. Az egyik fülkében két fiatal kucorgott. Hideg volt, boldogtalanság és idegen atmoszféra. Mindketten talpig feketében ültek, egymással szemben. A fiú hanyagul, lábait szétvetve, fejét hátradöntve, szemeit lehunyva nyöszörgött édes álmot. A lány, térdeit felhúzva figyelte a számára senkit. Csak két csodás szürke szeme látszott ki fekete köpenye, szoknyája, haja és az erős szemkontúr mögül. Olyan hatást keltett, mintha világított volna az az édes, csodás szempár. Nem látszott gyermeteg, kerek arca, melyet a durcás ráncok még gyermekibbé változtattak. Folyamatosan a vele szemben ülő, fájdalmas arckifejezést vágó fiút nézte. Álmában is fájt neki a valóság. Minden centimétert végigmért testén, pontosan megfigyelte. Gyönyörű fiú...
Mikor végzett a szemlével, szemeit rajta hagyta, s elgondolkozott: Miért alszik? Talán azért- gondolta-, hogy ne is lássa az utat. Ahogy a kinti sötét csókolgatja az egyetlen menekülőutat, az ablakot. Ahogy ez a kis fény, tele mocsokkal, megvilágít minket. A sarat a padlón. S hogy ne érezze a fülke penész-szagát. Melankólikusabb utat nem is választhattak volna. Idegenebb fülkét, s hallgatagabb utastársat sem. A bánat szürke mocsokként tapadt a falakra. A vonat haladt, s ahogy mozgott, a fiú feje is billegett néha. A lány oldalra fordította a fejét. Kissé meg is emelte, így az egész arcát szemügyre vehette a vonatablakban. Eső verte az ablakokat. Sötét volt. Hiába akart kinézni a karcos és koszos üvegen, csak a fülkét látta benne. Mintha be lenne zárva. S talán be is volt árva. Egy szobába minden vágyával. A fiúval. Akit még nem is ismert. De tudta, hogy szereti, hogy tudná szeretni! Ott volt, tőle karnyújtásnyira. A lány visszahjtotta fejét térdeire. És lemondva elaludt.