Keresztmentes Háború (részlet)

Bízom bennetek kedves blogolvasóim. Ez a készülőben lévő regény, mi a Keresztmentes Háború nevet viseli, saját kezem munkája. Ez pedig egy kellemes részlet belőle. Remélem elnyeri tetszéseteket. Mindemellé kaptok zenét. Én ezt hallgattam, mikor ezt a jelenetet írtam.
Katatonia - Crimson Tears (Epilogue)

A hegyen ültem, egy kisebb sziklán, mit már sűrűn ellepett a moha. Nem is csodálkozom, hiszen ide senki sem jár fel. A turistaút erre nem vezet. Csak aki már ismerős a környéken, az tudhatja, hogy a két út kereszteződésénél lévő csipkebokor mögött csoda rejlik. Ha az ember nem sajnál keresztülmászni a növényeken, olyan csodás kilátásban lehet része, mint még soha. Ide nem tettek korlátot, sem kerítést, s minden oldalra tökéletesen ki lehetett tekinteni. Innen lehetett látni a város egész nyugati részét, a folyót és néhány hidat. Ez a hely volt számomra az egyik legmegnyugtatóbb vidék. Itt igazán egyedül lehetek. Itt nincs tolongás, itt nem fényképeznek a városba látogatók. Nincs itt más, csak ez a kis szikla ülőalkalmatosság gyanánt, mögöttem fák, a tökéletesen álcázott átjáró, a csipkebokor és alattam a szédítő mélység, a főút, közvetlenül a hely lábánál. Nagyon veszélyes hely volt ez, igencsak meredek. Ez volt talán az, ami a legjobban vonzott.
Gyakran jártam ide, ha valami nyomta a szívemet. Meg úgy egyébként is… nézni a várost. Ezt a mocskos, ótvar helyet, ami kívülről olyan gyönyörűnek látszik, hogy az idelátogatók nem vélik felfedezni, ahogy szép lassan minden elrohad. A kövön ültem, lábaimat szétterpesztettem s könyökömmel a combomra támaszkodtam. A gerincemnek nem volt éppen kényelmes ez a pozitúra, de nem érdekelt. Egyenesen a város szívébe bámultam. Csodáltam, hogy fedi el a kiábrándító igazságot. A látványtól mindig elszorult a szívem. Néztem a város fényeit, miként töltenek el szomorúsággal és gyötrelemmel, miként fedik el az éj sötétjét, miként tükröződnek a Monstura vizében. Mindig ide jártam gondolkodni – nem volt ennél békésebb és nyomasztóbb hely az egész városban és környékén. Vagy ha volt is, nekem ennél nem kellett jobb.
Táskámat felvettem a földről, hogy kivegyek belőle egy cigarettát. Az öngyújtó után kutatva valami a kezembe akadt. Egy levél. Hát persze! A levél Dracotól, amit tegnap este kaptam meg és félreraktam, hogy majd ma elolvasom. Valószínűleg már úgy is felesleges. De azért a combomra raktam és folytattam a zippom keresését. Miután meggyújtottam a cigarettát, mélyen letüdőztem és lassan kifújtam a füstöt… felnéztem az égre… undorító. Valahol a sötétvörös és a feketés-lila között táncolt a színe. A város fényei megölték a sötét égboltot, a csillagokat, a holdat, mindent. Nem volt már más odafent, csak a szmog. S ez nem engedte át a feketeséget, inkább a város és a füstréteg között tartott mindent – a zajokat, a fényeket, a város bűzét… a sóhajokat, a sikolyokat és a depresszív hangulatot. Ha valaki felnézett az égre, önkéntelenül is a pusztulás jutott eszébe.
Kis fekete kézitáskám visszatettem a talajra, a kő mellé. Újra beleszívtam a cigarettámba s egyetlen mozdulattal feltéptem a levél borítékát. Kivettem a levelet, a borítékot összegyűrtem és a táskámba dobtam. Draco kézírása volt – a hihetetlenül kacifántos betűk nagyon jellemzők voltak a vámpírra. Mégis ugyanakkor megtartotta férfias jellegét, holott leginkább egy esküvői meghívó habos ékírása köszönt vissza a fehér papírról.