Idegen helyen ébredtem. A busz állt és üres volt. Kintről meleg szellő és madárdal szűrődött be. Verőfényes napsütés. Gyűlölt nyár végtelen fénye, forrósága. A buszban a levegő meleg volt és fülledt. Mintha egy katlanban lennék. Az ébredésemet nem segítette ez a mámoros hőfok. Minduntalan megpróbáltam nyitva tartani a szemem és felébredni, a nyár bűzétől terhes forróság visszanyomott álomittasságomba. Olyan volt, mint egy telhetetlen szerető – ha megpróbálok kikelni az ágyból, visszanyom a párnák közé, mert még többet akar. Éber pillanatok, s visszazuhanás az álomba. S tűzforró, meleg, fényes ágyam éles ellentétben állt álombéli utazásommal. Ez volt az a gondolati kapaszkodó, mely frissítve ébresztett. Szemeim gyorsan felpattantak. Megijedtem- hol vagyok s vajon mikor? Átaludtam a telet? Vagy egy másik dimenzióban vagyok? Kétségeim kalodaként tartottak fogva. Az ülésen elnyúlt helyzetemben tartottam a testem, holott fájt már a kényelmetlen egy helyben fekvés. Külső szemlélő számára halotti nyugalommal, mozdulatlanul. Belül pedig dúltak az érzelmeim, a félelem, a kíváncsiság, az elveszettség érzete, az idegesség, a nyugalom és az értetlenség. Gondolataim viaskodtak egymással.
- Hát persze. Megígértem, hogy eljövök.
Nem is volt tél. Osztálykirándulás. Nyár. Egy hétvége a Kék Tónál. Tán csak a belső szürkeség és melankólia kivetülése volt a megszokott út a városban. Tán csak képzelgés volt az egész, a tél, a párafolt, a zord hideg. Végig egy tinédzserekkel megrakott buszon üldögéltem és a tó felé tartottunk. Rengeteg őszinte nevetést véltem sikolynak hallani, a gyűlölt fényt pusztának, az idegent hazának látni. Csak a magány volt az, ami végig elkísért. Egyedül ültem. Még azt sem vették észre, hogy nem szálltam le a víkendbuszról.
Anne, egyetlen, szinte már barátnőm volt minden kapcsolatom az osztállyal. A többiek gyűlöltek. Néha Anne is. Kitaszított voltam. Mit keresek hát én itt? Nem akartam a buszban párolódni. Megmozdultam, bár fájt az egy helyben töltött, zsibbasztó út után. Körbenéztem a buszon. A sátrak és a súlyosabb csomagok még mind a buszban voltak. Úgy tűnt, a többiek csak annyit vittek le a tóhoz, amennyi egy fürdőzéshez kell. Felkaptam hát én is a málhazsákom és leszálltam a buszról.
Kiléptem a fénybe. A szemem álomittasan pislogott megrökönyödésében. A fény bántotta, vagy a szürke álom elvesztése?- nem tudom. Tán még nem fogta fel, hogy ilyen gyorsan kitavaszodott és nyár lett. Körbenéztem, de senki nem volt a busz közelében. A tó 15 perc séta. Nekivágtam hát, egyedül a nyári fényben, zöld, lombos fák alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése