Mikor már elmúlik az álom, a varázslatos álom hatása, felülök az ágyban és kinyitom a szemem. Minden olyan HATALMAS... én pedig apró vagyok. Az óriási ágyban, mely akkora, mint egy futballpálya, körbejárok és megkeresem a telefonom. Vajon hány óra lehet? Mikor megtalálom, ÓRIÁSIRA nő. Egy picike gomb akkora, mint egy járólap... ráugrom. Semmi. Még egyszer ráugrom. Semmi. Nagyon erősen próbálkozom. És akkor, éles fény alattam. Odafutok a végére és hatalmas számok mutatják: 9.12
A hatalmas fekete telefonnál egy monstrum áll őrt: egy óriáspárduc. Megpróbálok felmászni rá, szőrébe kapaszkodva. Mikor felérek a tetejére, körbenézek. Az én szobám. Csak épp akkora, mint egy egész bolygó. Hatalmas távolságok, szédítő magasságok és minden ismerős-idegen. Elindulok, le a focipálya méretű ágyról, a lepedőbe kapaszkodom, mikor lemászok. Félek, hogy leesem és meghalok... Elsétálok a gurulós székemig. Olyan, mint egy hatalmas szörnyeteg. Én pedig csak akkora vagyok, mint egy kereke. Újra az ágyhoz sétálok, felkapaszkodom és leülök a párnám egyik csücskére. Miért vagyok ilyen apró? A párnám csücske mellett találok egy cukorpapírt. Nagy betűkkel ez van ráírva: Egyél meg. Belebújok a cukorpapírba, mint egy hálózsákba és gondolkodom. Valahol lennie kell egy üvegcsének. Arra az van ráírva, hogy Igyál meg. Ha megiszom, újra nagy lehetek!
Órákon át keresgélek az ágyban, mire találok egy akkora üvegcsét, mint én. Átölelem a betűket. Tényleg rá van írva, Igyál meg. Elmerengek, a fehér folyadékot ölelgetve; akarok én egyáltalán megint nagy lenni? Nem, annyira talán nem... hisz akkor mindenki azt hinné, elvesztem, sosem találnának meg, nem zaklatnának, nem bántanának. Milyen jó is lenne ilyen kicsinek és jelentéktelennek maradni...
Ugyanakkor... azt hiszem, hiányozna a családom. És hiányozna a szerelmem is. Aligha találnék másik egyhüvelykes társat. Nem utazhatnék többet, maximum a szobámban. Kalandos utak volnának, sok mindent felfedezhetnék, amit eddigi szememmel nem. De... azt hiszem nem tetszene sokáig.
Nagy nehezen felbontom az üvegcsét és leborítom. A kiömlő löttyből megpróbálok annyit felnyalni, amennyit csak lehet. De sokáig nem bírom. Tej. Fúj. Világéletemen utáltam a tejet. Elálmosodok tőle, fáj a hasam és szédülök. Eldőlök és meghalok.
***
Álmos reggel köszönt rám. Nagyot nyújtózok az ágyban, a sötétkék szatén ágynemű körbeölel. Még nem nyitom ki a szemem. Hagyom, hogy a napsugarak feltöltsenek energiával, s csak fekszem. Ébren vagyok, de mintha csak aludnék. Fekszem. És ez jó nekem.
Mikor már elmúlik az álom, a varázslatos álom hatása, felülök az ágyban és kinyitom a szemem. Minden olyan NORMÁLIS... én is az vagyok. Az ágyban megkeresem a telefonom. Vajon hány óra lehet? Mikor megtalálom, megnyomok egy gombot, ami kisebb, mint az ujjam. A kijelzőn fény, számok mutatják: 9.12
Az álomra gondolok. Pici voltam. Nehezebb volt felkelni, megnézni hány óra, mindent nehezebb volt. De könnyebb, mint most. Azt hiszem, akkor erősebb voltam, mint bármikor. Nem sírtam, mikor rájöttem, hogy apró vagyok. Helyesen cselekedtem, lélekjelenlét, erő, kitartás, állóképesség, miegymás. Nem adtam fel az üvegcse keresését. Nem kávéztam, nem gyújtottam rá. Nem ébresztett senki kiabálva. Nem kellett összeraknom az ágyam, nem kellett házimunkát végeznem. Délig kerestem az üvegcsét. És semmi... talán jobb lett volna tényleg olyan picikének maradni...
1 megjegyzés:
:(
Megjegyzés küldése