kövess, ha mersz.

Százféleképpen mondhatnám, helyette inkább indulok. Alattam a múlt, fölöttem a jövő; a kettő között csak én vagyok. Egy gyermek, akaratos és naiv, szomorú és álmodozó; egy gyermek, kinek megmondják mit csináljon, mit szabad és mit nem. Tudom, hogy felnőttnek kéne már lennem, de nem vagyok az, nem sietek azzá válni. Csak sétálok az ég alatt, ha eső van szeretem, ha süt a nap, az is tetszik, a viharban is nevetek. Tudok őszintén nevetni, mindig mosolyogni, mint egy napraforgó. Kövess, ha mersz, gyere utánam, fogd meg a kezem, a gyermekét; s ha a föld elég meleg, leveszem piros cipellőim, s úgy rohangálok a fűben - megmutatom, hogy megtanultam újra nevetni, mert előbb-utóbb minden gondom magától is megoldódik. S ne félj megfogni kezem, ne félj szentimentális bolonddá válni, mert az élet ízét az álom adja. Azért születtünk erre a világra, hogy boldogok legyünk. S én boldog akarok lenni; ezért még azt is megteszem, hogy nem teszek semmit. Kövess, ha mersz, ha nem vagy gyáva bolondnak lenni!