A fények táncát figyeltem, kezem a fényekben úszott, ott táncolt és ott élt, álmodott és nevetett. Megfordítottam, behajlítottam az ujjaim. A fényt szűrtem, másképp most és most is másképp. A fény ott ficánkolt a kezeim között én pedig megragadtam, elkaptam és aztán elengedtem. Az egyik csóván tekertem egyet, ahogy a kezem is fordult.
Olyan volt az egész, mint egy végeérhetetlen játék, mely gyermeki, és fakó. Holt-fehér, tiszta, aztán gyöngy-fehér és gyönyörű, majd hófehér és akkor beugrott az idő... Az idő, mely körém szövi pókfonákját, s az is fehér. Az idő, amely még a játékot is elűzi, hisz tudom, ezernyi feladat vár még rám. Jó lenne néha megpihenni és játszani egy végeérhetetlent, játszani a fénnyel, játszani a kezeimmel...
Tudom, mit várnak el tőlem, tudom, mik a feladatok. Tudományok furcsa és vad könyvei lesnek rám, de most ott hagyom őket az asztalon. A fény tánca véget ért, most egy másik járja a ritmusra - szomorú melankóliám. Gondolataim váltják egymást, mint párok a Waltzerben. Míg valami vidám és mosolyogtató emléket, vagy érzetet, vagy akármit keresek, egy Polkát... hiába. Egyre csak zeng bennem a súlyos tánc, egy szomorú tánc, egy halott tánc, síró hangszereivel.
Újra felemelem a kezem a fénybe, de most nem mozdítom. Ott áll mereven én pedig meredek rá. Túl sok minden van most bennem, le kéne tennem mindent, ami teher. Élhetnék inkább egy normális életet, céltudatosan, feladatközpontúan, racionálisan, mint egy realista - igen, annak kéne lennem. Tanulnom az embert, az állatot és a növényt, tanulni gyógyítani, megtanulni a pénzéhes önzőséget, megtanulni küzdeni és megtanulni emberből anyagot, anyagból embert készíteni. De ez nem én vagyok. Az én tudományom más. Az én tudományom a fények tánca a kézen...
Önmagam fénycsóváját szűrtem és forgattam, az táncolt és z nevetett, míg én szomorúan figyeltem. Mi lesz belőlem... árnyék a tánc, mit kezem vet magamra.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése