Mennyi minden...

Megtanultam, hogy mi mindent rendbe kell hoznom. Megtanultam, hogy én is vagyok valaki, csak meg kell leljem a káoszban. Van valakim, aki átsegít. Átsegít, mindenen. Még csak kérnem sem kell, hisz velem van, minden mozdulatomban újraél velem.

Ó Istenkém, az élet... mennyire nyomorultul összetett! Szánalmas romantikus boldogságom! Csodálatos érzés, csodálatos a testem ebbe burkolni a legnagyobb mocsokban fekve. Mint egy tiszta, meleg lepel a részeges ágyban, ami tele van saját gyomortartalmammal. Mint a másnapos fejfájás közben elfeledni minden rosszat, minden hibát és csak nézni a felhőket a haldokló napsütésben...

Nem, ez nem egy negatív hangú bejegyzés, sőt, ennél tökéletesebb már nem is lehetne...

Mesélhetnék, milyen volt a tavaszi szünetem, a két diákszínjátszó, egy nagyszerű este a Rouge-ban, aztán egy egész nap kedvesemmel... de ezek mind-mind csak üres adatok. Semmit sem számítanak. Viszont mennyi érzés és mennyi szerelem! És mennyi minden, amire magamtól jöttem rá és megtanultam... megtaláltam a választ, megtanultam... megtanultam, hogy tegyem majd meg. Hogyan fogadjam majd el magam. Hogy építsek magam köré, mit és miből. És érzem, hogy valaki segíteni fog. És érzem, hogy én leszek a legboldogabb ember a világon!